Régen írtam. Sokat utaztam. Bukareste-Csík, Csík-Bukarest, Csík-Gyergyó, Gyergyó-Csík, Csík-Vásárhely, Vásárhely-Sóvárad. Itt megálltam. Az idő is megállt, talán csak a sárguló falevelek, és a távolban elsuhanó autók nem hitték el. Aztán egyik reggel hótakaró borította a domboldalt. Tél lett. Gondoltam. Milyen szép is az. A nap felkelt és lenyugodott. A szívem elaludt, felébredt és zakatolt vissza a múltba és előre, tervezve azt amiből majd múlt. Néha megpróbáltam elképzelni azt a sok bajt, ami a világban zajlik, amíg számomra csak a csendes domboldal, és a nap halk vándorlása létezett - elképzelni, most látom, hogy nem lehet. Most, hogy már nem vagyok ott. Most, hogy már itt vagyok. Ahol látom, hogy emberek élnek-haldokolnak. Látom, hogy elesnek, beütik fejüket és elfelejtenek járni. Látom, hogy vannak gyermekek, akik még nem tudnak járni, és csak a Papa tudja, hogy megtanulnak-e majd járni. Látom, hogy a gonosz körül jár, és nézi, hogy kit nyelhetne el, és látom, hogy az emberek már nem ismerik Teremtőjüket, pedig vágynak rá. Látom, hogy mily gyenge vigasztaló vagyok, és szégyenkezős, még akkor is, ha nem kellene. Látom, hogy szeretnem kellene, és szeretni vágyom. Utazom. Csík-Vásárhely, Vásárhely-Várad. Várad-Biharkeresztes. Biharkeresztes-Várad. Várad-Biharkeresztes. Reggel. Este. Hű vagy Uram. Együtt utazol velem. Bárcsak én utaznék veled. Bárcsak én utaznék veled. Bárcsak értenélek jobban, még jobban. Még jobban.
Beszélgettem egy tanárnőmmel. Nekem kellett volna hitet adni, és az én hitem erősödött, míg szemében láttam, amit senki szemében nem látni így: a vágyat az Úr után, akit én már ismerek, de nem eléggé, akiben hiszek, mert tagadni nem tudom, hiszen hangját hallottam. Már nem is hiszem. Tudom. Bárcsak őt vinném mindenhova, és nem magamat. Bárcsak Ő vinne engem mindenhová.
1 megjegyzés:
Mit is írjak, nagyon jó
Megjegyzés küldése