Soha nem sírtam dokumentumfilm hatására. A tegnap este ez is megtörtént. Nem akarok a címéről a témáról és szerzőjéről írni csak arról ami megmozdult bennem.
Megértettem mit jelent magyarnak lenni. Egyszerre lettem újra szerelmes a ténybe, hogy magyar vagyok, és egyszerre haragudtam nagyon a magyarokra. Ordított a szívem a fájdalomtól és ünnepelt a meghatódottságtól.
Miért gondoljuk mi magyarok azt, hogy minket senki nem ért meg... miért sajnálkozunk annyit a történelmünk miatt, miért forgatjuk a sebeinkben a kést? Miért nem tudunk megbocsájtani a történelemben ért pofonok miatt? Miért nem tudunk fellélegezni, és egyszerűen hálát adni azért, hogy még egyáltalán élünk, hogy még beszélik emberek ezt a nyelvet a Földön.
Emberek életei mennek tönkre a nagy közösségi szenvedésben, megnembocsájtásban, haragban, amit több évtizede hurcolunk, és átörökítünk... átörökítjük sérelmeinket. A magyarság kollektíven meg kellene bocsásson Trianonért, 56-ért, a németnek, az osztráknak, a töröknek, a románnak... és vegyen végre egy száj levegőt hálát adva az Úrnak, hogy mér nem törlődött el a Föld felszínéről.
Megbocsájatni és megtérni.
Én magammal kezdem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése