A Népújságban megjelent cikk

Sok hűhó semmiért - két oldalról (Múzsa)
2007. december 6-án nyitotta meg Shakespeare Sok hűhó semmiért című drámája a Színházművészeti Egyetem Stúdió Színházának évadját. A negyedévesek vizsgaelőadását Kövesdy István rendező, a Tompa Miklós Társulat művészeti vezetője vitte színre. A rendezőt és két diákot, Fekete Krisztinát és Nagy Antalt az előadás születéséről, rendezésről, alakításról kérdeztük. A rendező: Kövesdy István

- Darabválasztáskor a rendező elsősorban a saját szubjektív döntése alapján választ, vagy egy adott társulathoz idomul?
- Van, amikor így, van, amikor úgy. Vannak olyan szövegek, amelyekbe beleszeret az ember, és megkeresi azt a társulatot, ahol ezt a legjobban kivitelezhetőnek gondolja. Az egyetem kapcsán teljesen más dologról van szó: ez egy vizsgaelőadás, itt nagyon fontos, hogy a végzős diákok hányan vannak, hány fiú és hány lány, mert lényeges, hogy mindenki lehetőséget kapjon megmutatkozásra.
- Miben más egy egyetemi osztállyal dolgozni, mint egy társulattal?
- Egy osztály is egy kis társulat, hiszen négy évig együtt dolgoznak, ilyen értelemben nem más velük dolgozni. Viszont nincs még annyi tapasztalatuk. Sokkal inkább várnak egy bizonyos pedagógiai segítségre. Valamikor még végzős koromban rendeztem itt vizsgaelőadást, ez a második alkalom. Imádtam a főiskolán dolgozni, igaz, hogy egy olyan osztállyal, akikkel négy évig évfolyamtársak voltunk. Azóta én is megváltoztam, a fiatalok is mások lettek. De most is nagyon szerettem az egyetemen dolgozni.
- Összességében milyen próbafolyamatot zárnak a negyedévesekkel?
- Elég hosszút, ami viszont soha nem elég. Biztosan szükség volna még időre, de miattuk sem szabad ezt tovább feszegetni. Sajnos, az egyetem objektív helyzete miatt elég későre kerültünk színpadra, sok akadálya volt annak, hogy több összpróbát tarthassunk. Kicsit csikorog még, de bízunk benne, az előadások folyamán sikerül gördülékenyebbé tenni a játékot.
- Rendezőként hogyan értékeli a produkciót a bemutató és a második előadás után? Az ön elképzeléseihez képest hogyan alakul?
- Egy elképzelés mindig valaminek csak a csírája, vázlata lehet. Igazából a próbafolyamat során alakul ki az, ami előadás lesz. Ez jó esetben nem tagadja meg azt az eredeti elképzelést, tartalmazza azt, folyamatosan reflektál rá. Nyilván a próbafolyamatot megelőzi a készülődés: a dramaturggal, a koreográfussal, tervezővel való munka, azután következnek a színészek. Talán ők az utolsók, akik belépnek ebbe a folyamatba, utána viszont rájuk kell leginkább koncentrálni. A próbafolyamat az, ami alatt megpróbálnak közel kerülni ahhoz a történethez, és a figurához, amelyet az elképzelés hordoz. Tulajdonképpen távolodik az ember attól, amit csinált, azért, mert a színészek kezébe kerül a előadás, és egyre kevesebb beleszólása lehet. Lassan úgy nézi az előadást, mint valamit, ami valaha az övé volt, de már mások birtokolják. Jó esetben ez nincs nagyon távol attól, amit valamikor megálmodott.
- Önnek mint rendezőnek mi az igazi sikerélmény?
- Jó előadás mindig siker, de nem emlékszem arra, hogy valaha is teljesen elégedett lettem volna. Ragaszkodom hozzá, hogy amikor csak lehet, jelen legyek az előadásokon, és folyamatosan próbáljunk tovább dolgozni rajta, még gazdagítani. Egy előadás soha nincs kész, a bemutatóval kezdődik el, akkorra megszületik a gyerek, aki a miénk, szeretjük, mert a miénk, de azért próbáljuk nevelni. Ahogy cseperedik, miért ne lehetne tisztább, izmosabb, teljesebb?
- Van kedvenc drámaírója, műfaja?
- Nincs kedvenc drámaíróm, ahogy nincs kedvenc drámai műfajom sem. Nincs saját stílusom sem. Van olyan, akinek van, nekem nincs. Nem is törekedtem soha arra, hogy az előadásaimban az Én nagyon fontos legyen. A jó előadásban a rendező már nincs is jelen, nem véletlen a kivonulás. Azokban a szerzőkben hiszek, akik olyan alapanyagot tudnak nekem adni, amiben megláthatom egy jó előadás lehetőségét. Legnagyobb gondom a kortárs szövegekkel van, azok között találok legkevésbé olyanokat, amelyek felkeltik a kíváncsiságomat. Nehezen találok olyan gondolatot, ami közös gondolatunk lehet, és majd a jövendőbeli néző érdeklődését is felkelti.
- Miben volt más rendezővel dolgozni, mint az osztályvezető tanárral?
- Krisztina: A tanáraink után, akiket megszoktunk, akikkel együtt dolgoztunk, most itt voltunk egy rendezővel, és meg kellett tanulnunk, hogy értsük azt, amit közölni akar velünk. Néha a kommunikáció teljes csődbe fulladt. Amire leesett nekünk, hogy jaj, csak ezt akarja, addig néha eltelt egy kis idő. Viszont rendkívül értékeltem, hogy a rendező odafigyelt arra, hogy emberséges és nyitott legyen velünk. Személy szerint bennem hatalmas bizalmat keltett az, hogy bizalommal közelített hozzánk.
- Antal: Ezeken túl az is fura volt számomra, hogy a szűk osztályterem után egyből egy nagy színpadon találtam magam, és csak néztem szét, és azt sem tudtam, hol vagyok.
- Mindketten egy kötözködő, a másik nemet gyűlölő figurát alakíttok. Mennyire azonosultatok a szereppel, illetve hogyan alakult ki ez az egész játék köztetek?
- Antal: Elég nehezen, mert volt egy elképzelésem Benedettóról, ami teljesen más volt, mint a rendezőé. Úgy gondoltam, hogy tud a figura hagyományos értelemben lírai és szerelmes lenni. Először a sablonok és lírázás jött be, nehéz volt ezt leküzdeni és másképp gondolni.
- Krisztina: Nekem is volt Beatricéről egy elképzelésem, hogy egy olyan tenyeres-talpas menyecske, aki mindenkinek odamond. Aztán kiderült, hogy nem egy jópofizó, hanem sokkal vérremenőbb figura, tényleg meg tud sértődni, sok minden szíven üti, és azért reagál úgy a replikákra. Kellett adagolnom magamba egy kis angol hidegvért, hogy egy szikárabb Beatrice legyek. Nem volt könnyű ezt megtalálni.
- Antal: Ami még nehéz volt nekem, hogy a darabban Beatrice és Benedetto azok, akik talán a legtöbbet változnak, de közben mégsem. Azt gondoltam, hogy ha ki tudják mondani azt, hogy szeretik egymást, akkor teljesen megváltozik minden, más emberek lesznek. Közben pedig csak annyiban változtak meg, hogy igenis ki tudják mondani, hogy szeretlek, de attól még ugyanolyan emberek maradtak. A kezdet és a vég ugyanaz, csak a látásmód változott meg.
- Krisztina: Én úgy képzeltem el, amikor elolvastuk a drámát, hogy ez egy nagy fejlődési folyamat: amikor Beatrice kimondja, hogy szeretlek, akkor megváltozik és felnő. Tulajdonképpen csak az történt, hogy leestek az önmaga köré épített falak, és ott áll teljesen védtelenül: már saját magán kacag, hogy hát igen, szeretlek. És így születik az esetlen, tétova szerelmes jelenet. Próbálkoztunk, hogy hogyan kell megöleljük egymást, vagy egyáltalán meg kell-e, hogy mi van abban a helyzetben, amikor nem támadunk, hogyan tudunk megszólalni, hogyan tudunk elmondani olyan dolgokat, amiket azelőtt féltünk kimondani. És tulajdonképpen csak az lett, hogy nem változtak, hanem sikerült felszínre hozniuk azt, ami addig is élt és zakatolt bennük.
- Hogy érzitek magatokat a színpadon Beatriceként és Benedettóként?
Krisztina: Ahogy elkezdtük játszani az előadást, én is elkezdtem jól érezni magam benne. Nehéz volt a próbafolyamat, sokáig bizonytalan voltam, és azt gondoltam, hogy teljesen közhelyes, amit csinálok, de ez az előadáson megszűnt. Talán azért, mert nem egy olyan figurát alakítok, aki rajtam kívül létezik, hanem valahol az a részem van felnagyítva, ami olyan tud lenni, mint Beatrice. A szereplő gesztusai belőlem jönnek.
Antal: Én is eljutottam oda, hogy jól érezzem magam, de nem volt könnyű. Minden szereppel úgy vagyok, amit eljátszom, hogy igyekszem megszeretni a figurát, szerelmes leszek a szövegbe, a történetbe, szeretem azt, ami történik és ahogy történik, és el sem tudom képzelni, hogy másképp is lehet. Azt hiszem, csak úgy lehet szerepet alkotni, ha olyan dolgokat mozgat meg magában az ember, amik benne is és a szereplőben is megvannak.
- Az előadásban ti vagytok azok, akik adott pillanatban feloldják a tragédiát, illetve hordozzák, hangsúlyozzák az egésznek a keserűségét és kínlódását. Ti ezt hogyan élitek meg?
- Krisztina: Mi mindig az általános helyzet ellentétét adjuk: ha minden rendben van, biztos, hogy párbajozunk, amikor meg minden összeomlik, mi akkor jövünk össze, akkor tudjuk kimondani, hogy szeretjük egymást. Mindig a világ járásával ellentétesen működünk.
- Antal: A másik páros kapcsolata megszokott módon kezdődik el, a miénk meg pont fordítva. A furcsa köztes állapotot valamennyire feloldja Beatrice és Benedetto párosa. A mi kapcsolatunkban benne van az a biztonság is, ami a másik párból hiányzik: nemcsak a jó, hanem a rossz tulajdonságaival is elfogadjuk a másikat.
- Krisztina: Olyan-e a szerelem, amilyet Claudióék élnek, vagy olyan-e, amilyet mi képviselünk? Tulajdonképpen ezt jelenti a tánc az előadás végén: ilyen is, olyan is. De milyen?
- Van szerepálmotok?
- Krisztina: Azt hiszem, nekem nincs. Egyszer majd szeretnék játszani egy romantikus love storyban, szeretném eljátszani a hősszerelmes tinédzsert... Ezenkívül persze minden szerepben, amit kapok, igyekszem megtalálni azt, amiért nagyon tudom szeretni azt, akit alakítok. Azt hiszem, hogy ez a járható út.
- Antal: Én szeretném egyszer eljátszani A padlásból a Herceg szerepét. De igazából nekem sincs: ha megkapok egy szerepet, és elkezdek vele foglalkozni, akkor előbb-utóbb az lesz a szerepálmom vagy álomszerepem.

Kádár-Dombi Katalin